Minél inkább helyekkel és létesítményekkel próbáljuk megoldani a dolgot, annál könnyebb azt gondolni, hogy a biztonság valami, amit „elintéznek”. De a víz nem alkuszik, és nem nézi, hogy a hely szépen ki van-e építve. A saját felelősség — hogy tudjunk úszni, józanok maradjunk, fogjuk a gyerekünk kezét — marad az első védelmi vonal.
Ahol baj történik, a probléma ritkán a fürdőhelyek hiányában rejlik; a képességben és a tudatosságban rejlik. Hollandiában, ahol dolgozom, ez most nagyon is aktuális: az úszásoktatás nyomás alatt van, és nem minden gyerek tanul már magától jól úszni. Hollandia ezzel nincs egyedül — Európa-szerte hasonló példák találhatók, a csökkenő úszásoktatástól kezdve azokig a gyerekekig, akik úszástapasztalat nélkül nőnek fel, még ha a kép országonként erősen eltér is. Itt van a szűk keresztmetszet, nem a helyek számában. Egyetlen új szabadidős tó sem teszi biztonságosabbá azt a gyereket, aki nem tud úszni.
Ne értsenek félre: nem vagyok a jó fürdőhelyek ellen — épp ellenkezőleg, a szép és biztonságos úszóhelyek értékesek. De ez a második lépés, nem az első. Ha felcseréljük a sorrendet — előbb az infrastruktúra, csak azután az ember —, akkor egy olyan országot építünk, tele létesítménnyel, amelyek nem érintik a valódi problémát.
Irányítsuk hát az energiát oda, ahol a legtöbbet hozza: tanuljunk meg úszni, tanuljuk meg felmérni a veszélyt, és értsük meg, hogy a nyílt víz sosem magától értetődően biztonságos. Először az emberekbe fektessünk, aztán a helyekbe. Ez nem népszerű üzenet egy meleg napon — de ez az az üzenet, amely életeket ment.
